Dr. Molnár István ünnepi előadása - 2013. október 22.
A MEGTORLÁS
(1956.október 22. Csurgó)
Tisztelt Igazgató Úr, Tanár Hölgyek és Urak, Diákok!
Az 1956-os forradalom ünneplésére megjelentek!
Meghatottság nélkül nehéz egykori diákként az Alma Materben meghívott előadónak lenni, elhunyt, de örökké e park, e falak között élő óriási tanáregyéniségek árnyékában megemlékezni 1956-ról.
A pályám kiválasztásában is meghatározó szeretett tanárom – Pókos Ferenc tanár úr – a történelmet nem statikus, egy eseményre vagy dátumra leszűkítve tanította, hanem mindig nagyobb összefüggésbe ágyazva. Reá is gondolva az 1956-os forradalmat követő megtorlást ebben a szellemben próbálom bemutatni.
A XIX-XX. Században a náci és a kommunista diktatúráknak több millió áldozata volt. A tömeggyilkos Lenin, Sztálin, Hitler, Mao Ce Tung, Pol Pot nevét valószínűleg még a pokolban is elismerően csettintve ejti ki Belzebub. A hazugság és a zsarnokság szövi át rendszerüket tartalmi és formai szempontból egyaránt. Az alapművek: a Kommunista Kiáltvány, a Mein Kampf és azok gyakorlatba ültetett megvalósítása emberek tízmillióinak kínos halálát okozta. Kis híján a civilizációét.
A náci koncentrációs táborok bejárata fölötti cinikus felirat” A munka szabaddá tesz” kvintesszenciája a hitlerizmusnak, az SS őrök „a hűség a becsületem” tőrfeliratát minősíteni sem kell, de azt a hazugságot sem, hogy megdördültek az Auróra ágyúi, mert a hajó vaktölténnyel csak egy jelzőlövést adott le, a Téli Palota ostroma is jól mutat a propaganda-plakátokon és festményeken, de ostrom ott sem volt. Maga a bolsevik forradalom, helyesebben bolsevik puccs pontos dátuma is kérdéses, ez még a korabeli újságokban sem volt hír. Lenin fizikailag nem volt jelen a sorsdöntő helyeken és pillanatokban, Sztálint pedig a szűk bolsevik vezetésen kívül alig ismerte valaki. A „minden hatalom a dolgozó népé” és a földről szóló dekrétum ellenére milliók haltak éhen Ukrajnában.
Magyarországon is megdöbbentő a két totalitárius rendszer hasonlósága, még az olyan szimbolikus dolgokban is, minthogy például az Andrássy út 60-ba, a nyilasok hűségházába költözött be az AVH, örökölve nemcsak a kínzókamrákat, hanem a személyzetet is. Sok esetben csak az egyenruhákat cserélték ki viselőik, és a rendfokozatokat rendszerint magasabbra.
Rákosi 1949. június 11-én a KV ülésén azt mondta: „ ha bajok vannak, lehetetlen, hogy ne legyen benne az ellenség keze…és attól sem félek, hogy mindenki gyanús lesz aki él …ami itt történni fog, hogy nagy lesz a gyanakvás, az nem baj,inkább mélyebben kell kivágni, de alaposan, hogy ne maradjon bent a gyökere…ahol a fát vágják, ott a forgács is hullik…így csinálták ezt a Szovjetunióban is, az emberek szörnyülködtek, de ez volt a helyes módszer. Kádár a Politikai Bizottság 1957. december 10-ei ülése jegyzőkönyvének tanúsága szerint hasonlóan fogalmazott: „Nem tudtuk elérni az ellenforradalom fő vezetőinek, kezdeményezőinek nagyobb mérvű fizikai megsemmisítését. A minőségi hiányt egy kicsit a mennyiséggel pótoltuk általában. Nem tudunk Magyarországon olyan bűnüldözési rendszert állandósítani, hogy 40-50 ezer ember üljön állandóan börtönben, vagy ha már meg is van a behívója, de még nincs ott. Nem lehet így csinálni. Arról beszéltünk, hogy jobb lett volna 5-600 embert halálra ítélni, akkor 30 ezer emberrel kevesebbet kellett volna börtönbe csukni.”
1957. után tehát minden ott folytatódott, ahol pár napra, rajtuk kívül álló okokból abba maradt „módszerben, hitelességben, hazugságban”egyaránt.
Megígértük, hogy nem indítunk büntetőeljárást Nagy Imre és barátai ellen múltbeli bűneikért, még ha később maguk is elismerik ezeket, mondta Kádár 1956. november 20-ai rádióbeszédében.
1957. április 2-án az Ideiglenes Intézőbizottság jegyzőkönyve azonban már e Kádári mondatokat rögzíti: „Az országban aktivizálódtak, felléptek, hatalmat ragadtak a kezükbe a horthysta katonatisztek, rendőrtisztek, stb. Ezek ügyét is komolyan kézbe kell venni és nagyon tárgyalni nem is kell. Meg kell csinálni a Népbíróságot, és ahol csak olyan volt horthystákkal találkozunk, akik vették maguknak a bátorságot és disznóságokat csináltak, körmenetben kell bíróságra állítani, halálra ítélni és kivégezni. Ezeket az ítéleteket nem kell az újságban lehozni.”
Hivatalosan azt is minden fórumon tagadták, hogy a szovjet hadsereg a forradalom ideje alatt illetve után, magyar állampolgárokat a Szovjetunióba hurcolt volna. A cáfolat a Szovjetunióból érkezett: Hlatkov a Szovjetunió külügyminiszterének helyettese 1957. november 7 és 14. között Ungváron tartózkodott a „magyar ellenforradalmi felkelés letartóztatott és a szovjet hadsereg egységei által odaszállított résztvevőinek” fogadásával és elhelyezésével foglalkozott. Szigorúan titkos jelentésében, melyet az SZKP Központi Bizottságához küldött, többek között ez áll: „Szerov elvtárs arról tájékoztatott, hogy a letartóztatottak száma melyeket különböző börtönökben helyeztünk el, 4-5 ezer fő. A beérkezett foglyok között jelentős számban vannak az MDP tagjai, 68-an pedig kiskorúak, közöttük 9 kislány.
Az 1956-os forradalmat követő megtorlás kétes főszereplői azonban kétség kívül nem a pufajkások, volt ÁVH-sok, hanem a bíróságok.
A bíróságok kiemelkedő szerepet játszottak a kommunista diktatúrák kiépítésében, joggal mondta róluk a Szovjetunió hírhedett főügyésze, Visinszkij, hogy a bunkó jó fegyver, a puska még jobb, de a leghatékonyabb fegyver a bíróság.
Az 1956-os forradalmat követően a legrettegettebb bíróságok illetve bírák a népbíróságok és a népbírák voltak. Zinner Tibor: A kádári megtorlás rendszere című könyvének 157.oldalán így jellemzi őket: „Élet és halál urai, egyfajta jogi Mengelék voltak, csak a mindenkori irányt, a vonalat kellett kijelölni számunkra. Ők nem az auschwitz-i rámpán határoztak arról, hogy jobbra vagy balra menjen az eléjük kerülő, gázhalálban vagy borzalmakkal teli életben lesz-e része az elítéltnek. Ők a bírói pulpitusról néztek szembe áldozataikkal és határoztak jövőjükről. Dr. Domokos és elvbarátai a népbírák vérgőzét kihasználva diktatórikus elveket megvalósítva torolták meg mind bírótársaikon, mind az eléjük hurcoltakon a rendszert ért sérelmeket.” (A népbírák a hivatásos bírákkal, azonos jogkörrel rendelkeztek, igen sokszor csak általános iskolai végzettséggel.) A Rákosi uralta MDP és a Kádár vezette MSZMP abszolút kontrollt gyakorolt a bíróságok fölött. Közérthetően, mégis hitelesen illusztrálják ezt például a Tanú, a Mansfeld, a Temetetlen halott, a Te rongyos élet stb. című filmek és Szolzsenyicintől Illyés Gyuláig irodalmi alkotások sora. „.szem voltunk a láncban” ebben is. A vörös lepel alatt nemcsak az ítélkezés koncepciójára, az ítéletek tartalmára, indoklására, hanem még az eljáró bíróságok perrendtartására is kiterjedő egyeztetés zajlott. Az MSZMP KB és a kínai pártdelegáció 1957. évi tárgyalási jegyzőkönyvében foglaltak ezt jól tanúsítják. Csu En Laj: „Nyílt tárgyalást tartanak?” Kádár: „Nem, katonai zárt tárgyalás folyik…” Marosán: „47 tanú tett vallomást…” Csu En Laj: „Dudás elismerte a bűnösségét?” Kádár: „Vannak más vádlottak is, akik talán még jobban bizonyítják a bűnösségét…” Ho Lung: „Mi is kivégzünk kis embereket, de sok vezetőt életben hagyunk, szükség esetén adatokat kérünk tőlük, olyanok, mint egy élő lexikon.”
Tisztelt Megemlékezők!
Volt megtorlás 1849. október 6-án is.
A megszégyenített Habsburg Birodalom vérgőzös táborszernagya Haynau bitóra küldette azokat, akiket nem tudott legyőzni a harcmezőkön és e tettével akaratlanul is csak növelte a történelmi emlékezetben azt a megaláztatást, hogy Ferencz József az ifjú császár térden állva kézcsókkal járult a cárhoz segítségnyújtásért.
Osztrák hadbíróság ítélkezett, osztrák jog szerint osztrák hadbíró hirdetett ítéletet, osztrák tiszt vezényelt sortüzet és osztrák hóhér fonta a kivégzendők nyaka köré a kötelet.
Megkeseredett lelkű, később övéi által is mellőzött osztrák táborszernagy hagyta jóvá a magyar rebellisek halálos ítéleteit. Aradon 13-at. Szó szerint ismerjük utolsó szavaikat, hozzá tartozóikhoz eljutott utolsó leveleiket, egymástól is elbúcsúzhattak, pap kísérte őket és nyújtott vigaszt utolsó útjukon.
1956. november 4-től az 1960-as évek közepéig mai ismereteink szerint 357 - jórészt 30 év alatti - férfi és nő nyakába akasztottak kötelet. Az 1956-os forradalom- a történelem furcsa fintora?- leverését is az orosz csapatok végezték. Örök szégyen azonban, hogy az 1848-as forradalom leverését jóval felülmúló megtorlást a kommunista magyar helytartó nem bízta másra. A magyar un. „népbíróságok” által halálraítélteket magyar emberek, a magyar törvényekre hivatkozva küldték a halálba, magyar hóhér akasztotta őket- volt olyan nap, hogy egyszerre 9-et – magyar ember sikkasztotta el szeretteiknek írt utolsó leveleiket, különítette el őket egymástól magyar porkolábok vonszolták a kihallgatóik által sokszor már alig élő meggyötörteket a bitófákhoz és magyar pribékek kötözték össze dróttal sok kivégzett kezét – lábát, majd arccal lefelé kátrány papírba csavarva földelték el őket sok-sok évig jelöletlen sírokba és magyar rendőrök verték össze, a megsejtett temetőhelyen az özvegyeket, árvákat, rokonokat, tisztelőket.
Vajon az újratemetés ismeretében félig megőrülve bolyongó Kádár János: Nagy Imre kormányának egykori tagja, a Nagy Imrének tett büntetlenségi ígéreteire gondolt-e haláltusájában, vagy arra a kommunista kollégájára, akivel hónapokig egy szalmazsákon feküdt az illegalitásban, sakk partnerére, keresztkomájára, akit az Ő jelenlétében vertek szó szerint ronggyá az ÁVH-s szakemberek: Rajk Lászlóra, akinek akasztását a fogház 3. emeleti ablakából cigarettázva nézte végig?
Tudott és gondolt-e a szerencsétlen Mansfeld Péterre az alig 16 évesen elfogott megkínzott és 18 éves korának betöltése után pár nappal felakasztott ifjú munkásra?
Tudott-e arról, hogy valami ördögön túli bosszúból Mansfeld Péter halálát nem könnyítették meg és – e miatt 13 percig vergődött az akasztófán, amíg kiszenvedett?
Nem tudjuk. A Jó Isten nem mindig közli velünk földi tetteinkért az elszámolást. Néha azonban következtethetünk rá. Nem ismerhetjük a segédmunkásból legfelső bírósági tanácselnökké futtatott - Mansfeldet és még 9 embert halálba küldő - Vágó Tibor végóráit. Azt azonban tudjuk, hogy a hírhedett Tucsek öngyilkos lett. Brusznyait akasztófára egyengető Papp elvtárs felesége agyonlövése után magával is végzett, Alapi Gyula a félelmetes hírű népügyész gázóra leolvasóként depressziósan halt meg. A 62 embert halálra ítélő Borbély, vagy a Brusznyai Árpádot másodfokon halálra ítélő - további 23 halálos ítéletet is hozott - Szimler János hadbíró kiközösítetten vegetált utolsó éveiben, mert még híveik is irtóztak tőlük.
Nagy Imre a forradalom pár napja alatt hihetetlen emberfeletti utat járt be. Iszonyatos lehetett az a lelki küzdelem, amit a polgárháborúban a szovjet hatalomért fegyverrel is harcoló, szovjet állampolgársággal is rendelkező Nagy Imre vívott önmagával,amikor 1956. november 4-én hajnalban kimondta a szovjet támadás miatt a nemzetközi segítséget kérő szavakat és arcába vágta a sokszor magából kivetkőzötten üvöltöző vérbírónak, hogy: „Kegyelmet nem kérek” és látnoki erővel, keserű szájízzel azt is megjegyezte, hogy csak az bántja, hogy azok fogják rehabilitálni, akik most elítélik.
Tudjuk, hogy a szerb ortodox vallású Damjanich János börtönében katolikus hitre tért és halála előtt társaival együtt Istennek ajánlva lelkét halt meg. Tudjuk, hogy Lahner György így fejezte be imáját Aradon: „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az Isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.”
Őszinte vágyam, hogy forradalmainkra, mártírjainkra emlékezve mindenki érezze Ők nemcsak a magyar, hanem az egyetemes történelem óriásai is. A törpék: a kivégzőik. Szívből remélem, hogy a sok-sok hónapot halálos zárkában töltött, de szerencsénkre életben maradt Wittner Mária – kinek keze munkája az itt lévő zászló, aláírása rajta jól látható - nevén nevezhesse a gyilkosokat, és módszereiket, tovább élésre képes eszméiket. Forradalmainkat, az ezt követő megtorlásokat az ifjúság ne hamisított tankönyvekből ismerhesse meg, és ne celeb helyettesítse Mansfeld Pétert az érettségi tételek között.
Tisztázott-e máig, kik lőttek a Parlament előtti tömegre és hányan haltak meg? Felel-e értük valaki? Az újratemetéssel, az utólagos rehabilitációval megbékélnek-e a hozzátartozók? Azt, hogy legitim volt-e a Kádár-kormány, szakértők tömege vizsgálta és mégsem tisztázott minden. Tudjuk, hogy Kádár János tagja volt Nagy Imre kormányának és aztán – mai ismereteink szerint – november 2-án a Szovjetunióba távozott és november 4-én úgy alakított kormányt, hogy a rádió ezt nem magyar területről sugározta. A megnevezett kormánytagok közül többen nem is tudtak róla, hogy ők is kormánytagok, nem is voltak Szolnokon az állítólagos kormányalakítási helyen. A Magyar Közlönyben is csak november 12-én jelent meg a Kormányalakításról a NET (Népköztársaság Elnöki Tanácsának) határozata. Ma úgy tudjuk, Dobi István az Elnöki Tanács akkori elnöke összehívhatatlannak tartotta a testületet, ezért egy személyben adta a kormányalakítási megbízást. Mikor tudunk meg mindent erről a korról, amely remélhetőleg soha nem ismétlődik meg?
Csurgó, 2013. október 22. Dr.habil.Molnár István
Prof.emeritus