A legkönnyebb kereszt
Ment Szent Péter az úton. A Hold fénye ezüstbe vonta körülötte Rómát, az alvó Tiberis-parti várost; sápadt ezüstbe, mint ama régmúlt éjszakán az Olajfák hegyét, midőn Krisztus először hullatta vérét az emberiségért.
A Szent elfáradva az éji sétától, leült a folyóparton és révedezve nézte a megcsillanó hullámokat. Felsóhajtott; tompán, rekedten, miként az élet és évek súlyától megtört emberek sóhajtanak, ha az életadó halál után vágyakoznak.
Egyszerre ott állt előtte az Úr.
- Szólítottál, Péter! – tette lágyan tanítványa vállára a kezét.
A Szent öregesen talpra ugrott, majd nyomban térdre is esett.
- Mester…! – rebegte hitetlenül.
- Szólítottál – mosolygott az Úr.
- Mester, vigyél magaddal, nehéz már az élet! – szakadt föl Péterből a panasz. – Fiatalságomban, mikor meghívtál szőlődbe, könnyen viseltem a reám rakott keresztet, ám azóta évtizedek múltak el, testem megfáradt, tagjaim reszketnek, szellemem sem szárnyal már, s mégis egyre súlyosabb kereszt nehezedik a vállamra. Vigyél magaddal, vagy könnyíts legalább terhemen!
Az Úr a fejét csóválta:
- Péter, Péter, Egyházam kősziklája, oly régóta ismersz és mégsem ismersz? Emlékezz, mit mondottam egykor: Ki követ engem, annak könnyű az én terhem és édes az én igám.
A Szent lehajtotta fejét.
- Én nehéznek érzem – suttogta.
Az Úr akkor megsajnálta tanítványát.
- Gyere velem – fogta meg a karját -, mutatok valamit.
Előrementek néhány kőhajításnyit a folyóparton és megálltak egy épületnél.
A Szent nem emlékezett rá, hogy állt-e ott előzőleg is ház, de nem volt ideje ezen töprengeni, mert Jézus intésére kinyílt az ajtó és ők beléptek. Odabent sosem látott kép tárult Péter bámuló szemei elé. A falak mentén körös – körül számtalan fakereszt sorakozott; kisebbek, nagyobbak elképzelhetetlen változatosságban.
- Ehelyütt láthatod minden mostani és majdani követőm keresztjét – mutatott körbe az Úr. – Válogass közülük, aztán vedd magadra, amelyiket viselni szeretnéd.
A Szent gyermeki kíváncsisággal a legközelebbi falhoz ment, kézbe vette a legszélső keresztet és vállára emelte.
- Nem jó – rázta meg rögtön a fejét -, túl nagy.
Egy másikhoz lépett. Ez jóval kisebb volt. Felcsillanó szemmel vette a hátára, de midőn kettőt-hármat lépett vele, kicsúszott a kezéből és a földre hullt.
- Túl síkos, Mester – fordult magyarázólag Jézushoz.
A harmadik éppen a hátára illett, de gerinctájt egy görcs állt ki belőle, s hiába igazgatta Péter a ruháját, minden mozdulatnál szúrta, nyomta, gyötörte.
A következő méretre jó volt ugyan, de nagyon nehéz fafajtából készült. Meglátott aztán egy egészen kicsit, ám azt annyira könnyűnek találta, hogy szégyellte fölvenni.
Telt-múlt az idő, s a Szent sorra felpróbálta a kereszteket. Mindhiába, egyiket sem érezte magáénak. Éjféltájt már egyre borúsabb tekintettel keresgélt a durván ácsolt fák között, míg végül elérkezett az utolsóhoz is, és azt sem találta jónak. Gyöngyöző homlokkal a falhoz támaszkodott.
És akkor a beszűrődő holdsugár fényében, elkülönítve a többitől, megpillantott még egy keresztet! Újult erővel eligazította ruhája redőit, vállára emelte a repedések szabdalta fát, aztán hirtelen felderült arccal Jézushoz fordult:
- Megtaláltam, Mester! Ezt választom! Nézd, pont a tenyerembe illik ez a mélyedés, a szára pedig hűen követi a hátam hajlását!
Az Úr mosolyogva bólintott, majd így válaszolt:
- Péter, Péter, ez a te kereszted, ezt hordoztad egész életed során!
A tanítvány szégyenkezve lehajtotta a fejét. Mikor kicsivel később felemelte, hogy köszönetet mondjon Mesterének a szívében gyújtott világosságért, már nem volt körülötte egyetlen kereszt sem; eltűnt szemei elől a ház és eltűnt Jézus is, s ő egyedül állt a Tiberis partján a sápadt ezüstű holdfényben…
Kindelmann Győző meséje
Az Aranyág meséi – szerk.: Farkas Olivér
Szent István Társulat
Budapest