Áhítat a nemzeti gyásznapon
A nemzeti gyásznapon a reggeli áhítatokon Isten vigasztaló erejét kértük a gyászolókra, emlékezőkre és gyógyító szeretetéért esedeztünk. Az áhítat rövidített, szerkesztett változatát közöljük:
„Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére. Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében. Azért rendeltettem hírnökül és apostolul - igazat mondok, nem hazudok -, hogy a hitre és az igazságra tanítsam a népeket.” (1Timóteus 2,1-7)
A múlt hét péntekén, a reggeli áhítatokon a felsős és a gimnáziumi tagozaton is a Református Bibliaolvasó Kalauz szerinti napi újszövetségi igéről elmélkedtünk. („Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan egy Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen.”)
Pál apostol az örökkévalóság királyának, a halhatatlan egy Istennek ad dicsőséget mindazért, amit ajándékba kapott ő és kap az ember. Január 20-án reggel a Szentlélek Isten ezzel az igével vigasztalt minket, mert gyászoltunk, előző nap hunyt el a nagybajomi művészeti iskola fuvolatanára, May Győzőné Vilma néni, aki sok diákunknak volt tanára, segítője, nevelője. Az emberi véges szólította meg a végtelen és végtelen hatalmú Istent. Hálát adtunk azért, hogy Ő nem tartotta meg dicsőségét, hanem fiában, Jézus Krisztusban minket is megszólít vele. A feltámadás reménységébe kapaszkodva imádkoztunk és egymást is ezzel erősítettük, mint közösség.
Ma reggelre úgy készültünk, hogy a Magyar Kultúra Napjáról fogunk megemlékezni (január 22-e vasárnapra esett, így az első iskolai napra került az ünnepség). A Kalauz szerinti vasárnapi igében oly sok minden van benne, ami hálaadásra indít és feladatot ad, aktuálisan a magyar kultúra kapcsán. Ott van a megemlékezés a feljebbvalókról, a nyugodt és csendes élet építkező munkája, a hírnök apostol pedig hitre és igazságra tanítja a népeket, többes számban: mert több nép van, s egy közülük - se nem jobb, se nem rosszabb másoknál - a miénk. Nyelvünkkel, kultúránkkal, történelmünkkel, jelenünkkel és jövendőnkkel.
Így volt a mi szándékunk, de – ahogy az olyan sokszor lenni szokott – Isten másképp tervezett. A ma reggeli áhítaton különösen is rá voltunk szorulva a vigasztalásra, az erőre, a bátorításra. A nemzeti gyásznapon azokra emlékeztünk, akik az emberi számítások szerint idejekorán mentek el a minden élők útján és azokért könyörögtünk, akik túlélték a borzalmas tragédiát és azokért, akik családtagként, barátként, ismerősként hordozzák a gyász nehéz terhét, minden fájdalmát. „Tartsatok imádságokat, könyörgéseket, esedezéseket és hálaadásokat” – kéri az apostol Timóteustól és azt is hozzáteszi: „mindenekelőtt”. Hisz ez a legfontosabb. Az alap. Mi hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy amit mi tudunk tenni, különösen egy ilyen helyzetben, az kevés. Pedig mindenekelőtt van az imádság, a könyörgés, a hálaadás és most, ezekben az időkben különösen is: az esedezés.
A törékeny emberi élet Isten kezében van igazi helyén. Mindenekelőtt imádsággal Hozzá kell fordulnunk. Ő megerősít, felemel, megvigasztal, reménnyel tölt meg. S teszi ezt úgy, hogy alkalmas eszközzé tesz arra, hogy a magunk törékeny voltában, töredékesen ugyan, de erősítsünk, vigasztaljunk. Így imádkozzunk ma és minden nap a minket megváltó, örökkévaló Istenhez, így lépjünk közösségbe egymással a gyász idején s így maradjunk meg Isten szeretetében a jó és rossz napokon egyaránt.