Tanévzáró igehirdetés, 2017

"Különösen azon a szaván szomorodtak el, hogy többé nem fogják őt viszontlátni. Azután kikísérték a hajóhoz." (ApCsel 20,38)

Milétosz az Égei-tenger partján fekvő híres ókori város, ma Törökország területén található. Számos híres filozófust adott és sok fontos ókori csatát vívott meg. Az évszázadok, sőt évezredek során állandóan változó, de alapjában véve egyben maradó város más néven más helyen él tovább.

Kikötőjéből ezrével indultak és kikötőjébe ezrével érkeztek a hajók, hozták és vitték az életeket. Mutatták, hogy telik az idő.

Milétosz ma romvárosként van feltüntetve a térképeken, de hajók ma is ezrével haladnak el előtte.

 (A legutóbbi alkalommal, amikor éneket lapon adtam közkézre egy hevenyészett felmérést végeztem és az eredmény a következő lett: a lapok 30 százaléka a padon maradt, érintetlenül, a másik harminc valamilyen közlekedési eszközzé vált(hajó, repülő) a következő harminc eltünt, valószínűleg emlék lett belőle. Tíz százalék sorsáról semmit sem tudtam meg.

Azt javaslom, hogy növeljük a hatékonyságot és míg időnk van, lehetőség szerint hajtogasson mindenki hajót magának, szigorúan magának, nem ér és nem is illik, mert zajos, segítséget kérni.)

 

Milétosz, tehát. Az apostol is ideérkezik, és mert nem akar sok időt tölteni Ázsiában, az efézusi gyülekezet vezetőivel, a vénekkel is itt találkozik. Búcsúbeszédet mond és aztán kikísérik a hajóhoz.

A búcsúbeszéd hosszú, egyben  idézhetetlen. Van szó benne a régi időkről, és van szó benne az apostolra és a gyülekezetre váró lehetséges dolgokról.

Egy dolog viszont nincs benne. A kettő nem keveredik. És az apostol tudja, azért nem keveredik, mert minden az Isten akaratába van ágyazva.

Ami elmúlt, akkor és úgy múlt el, amikor és ahogy eltelnie kellett. Se jobb, se rosszabb, mint ami jön.

Ami jön: az pedig épp úgy érkezik, ahogy érkeznie kell. Se jobb, se rosszabb, mint ami volt.

Mert ugyan mitől lenne a majd jobb?

Az apostol Jeruzsálembe készül, pünkösdre oda akar érni és tudja, a Lélek számtalanszor kijelenti neki, hogy mi vár rá. Egyelőre még szabad, hamarosan rab lesz, egyelőre még beszélhet, hamarosan majd csak akkor, ha kérdezik. És azt is tudja, sőt tudatja mindenkivel, hogy utoljára látják őt.

És mitől lenne a majd rosszabb?

Az apostol Jeruzsálembe készül, pünkösdre oda akar érni és tudja, a Lélek számtalanszor kijelenti neki, hogy mi vár rá. Egyelőre még szabad, de hamarosan rab lesz, egyelőre még beszélhet, hamarosan majd akkor, ha kérdezik. És azt is tudja, sőt tudatja mindenkivel, hogy utoljára látják őt.

 

(A hajók bizonnyal készülgetnek már. Néhányat tekintsünk meg. Milyen lett?

Nekem az tetszik, melynek az oldalán az olvasható, hogy: „Mindenkoron áldom az én Uramat, kitől várom én minden oltalmamat”, nem egy rövid hajónév, de nagyon fontos üzenete van. És akinek sikerült így elkészülnie, annak hajójának tőkesúlya az „Istennek angyala” lett.)

 

De lássuk, mi van a régi időkkel. Miért fájdalmas a búcsú?

Ami eltelt, nem azért kell, hogy fájdalmas legyen, mert ilyen vagy olyan volt: azért van sírás, könny és sokszor falkaparás, sokszor verejték és szívszorulás, mert még egyszer nem lesz. Nem a jó dolgokat siratja az apostol és siratják a vének, hanem egy időt, ami eltelt, egy időt, ami betelt és elérkezett.

Nem a rossz dolgok miatt emlékezik keseregve az apostol és a vének, hanem az időre emlékeznek, ami eltelt, az időre, ami betelt és elérkezett.

Mert az apostol útja a Krisztus ügyének szolgálata volt, és bármi is volt, megtörtént és az evangélium igazsága miatt történt. Fáj, hogy még egyszer nem lesz minden úgy és nem is lesznek az efézusiakkal együtt soha többé, de imádsággal zárul a találkozónak az a része, ahol még vannak szavak.

Aztán csak a könnyek és a kikísérés.

 

Az utolsó héten az áhítatokon végig elmélkedtük ezt a történetet. A végső szót Jézustól idézi az apostol. A legfontosabbat: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” A sok szépért, ami a tanévben volt, hálát adni. A sok jóért köszönetet mondani legelőbb az istennek s aztán, mert ez is nagyon nagyon fontos: egymásnak. És aztán „ki kell menni a hajóhoz”, ki kell kikísérni néhány fontos embert, akikkel a jövőben nem, vagy nem úgy találkozunk, el kell tőlük búcsúzni és engedni kell, hogy ők is búcsúzzanak.

Ki kell kísérni a hajóhoz mindazt, ami jó volt és azt is, ami nem. Egy dolog miatt érdemes majd sírni: azért, mert eltelt egy idő megint, ami biztosan nem lesz még egyszer, mert ennek a tanévnek ez most az utolsó napja és az utolsó hivatalos órája. Minden mindig végérvényesen lezárul és nyílik, ki kell kísérni az évet a hajóhoz és el kell búcsúzni tőle. És egymástól.

Ami volt szorongó szívvel engedjük el, mert akármilyen is volt, kicsit azért ismertük, ami jön, lehet hogy sokkal jobb lesz, de még nem ismerjük, a bizonytalan pedig mindig veszélyes.

De az az Isten, aki a legnagyobbat, Fiát adta, aki a legtöbbet, önmagát osztotta meg velünk és aki Lelke által most is jelen van és táplál, velünk fog jönni a nyári szünetre is és ő akar őrizni az új tanévben  is.

 

(Kész a hajó. De még saját nevet is kell adni neki. Ha ez az eltelő tanév hajója: olyan név kell rá, amilyen a tanévünk volt. A saját évünk, ami nem volt előtte és nem is lesz még egyszer többet. Ne, ne most írja rá senki. Majd. Ha fontos lesz, akkor ráírás nélkül is átgondoljuk, mitől búcsúzunk most épp. És lehet, igen lehet, hogy a jövő nevű hajó ez és könnyek közt épp most ülünk be. Egyedül ülünk? Ketten? Sokan? És merre tart?)

 

Milétosz az Égei-tenger partján fekvő híres ókori város, ma Törökország területén található. Számos híres filozófust adott és sok fontos ókori csatát vívott meg. Az évszázadok, sőt évezredek során állandóan változó, de alapjában véve egyben maradó város Milétosz. Ma romvárosként tüntetik fel a térképek. Mutatja, hogy telik az idő. Hajók ma is ezrével haladnak el előtte naponta.

                                                                                        Ámen.


(Kovács József igehirdetése, elhangzott 2017. június 16-án, a tanévzáró ünnepi istentiszteleten.)